-Jó reggelt! Bocsi hogy felkeltettelek, de személyesen akartam elbúcsúzni. -mondta még mindig savanyú arccal.
-Szia, Manó! Örülök, hogy felébresztettél. Nagyon szeretlek és amint lehet gyere el hozzám! Július elején megyek, addig is ne csalj meg...-mondtam könnyekkel teli szemmel.
-Niall mennünk kell-szólt Paul. Csókot hintettem Ír Manóm ajkára és kikísértem az ajtóig, majd megöleltem a srácokat is és már szálltak is be a piros buszba. Pár másodperc után elindult a motor és már csak az emlékek maradtak számomra. Mintha csak a szél fújta volna el a port. Nagyon fájt, hogy csak ilyen kevés időt tölthettünk együtt. De ezt most el kellett hessegetnem és összeszedni magam, mert az élet még sajnos nem állt meg. Nekem mint minden szürke keddi napon, ma is suliba kellett mennem. Reméltem, hogy valami el fogja terelni a figyelmem... A szobába mentem felöltöztem és összepakoltam a cuccaimat. Nagy nehezen betettem a nyakamba a Niall-től kapott láncot a szívecskés medállal... De a törött kezem is csak Niall-re elékeztetett. Beágyaztam minden szobában, de amikor Louiséba értem megpillantottam Kevint. Hoppá! Lou itt felejtette! Tárcsáztam Niall számát és közöltem hogy a galamb itt maradt, de Niall adta Loui-t és közölte, hogy direkt hagyta itt. Azt mondta azért, hogy lehessen valami valós és megfogható emlékem róluk. Ez nagyon kedves volt tőle, de ettől csak még jobban éreztem a hiányukat. Megmosakodtam, fogat mostam és sminkeltem, de valahogy még mindig nem éreztem azt hogy most már indulhatok... Berohantam a "szobánkba" és megszagoltam a párnát, amin még teljesen tisztán érezhető volt Niall illata. Ez hiányzott. Már készen is álltam távozni. Felkaptam a bőröndömet és Kevint, becsuktam magam után az ajtót és kulcsra zártam. Leadtam a portán a szoba kulcsot és már rohantam is haza. Gyorsan ledobtam a bőröndömet, bepakoltam az iskolatáskámba és megkértem anyut, hogy fuvarozzon el. De nem úsztam meg a kérdezgetést...
-És most jól tudom, hogy visszamentek a barátocskáid Londonba?
-Igen...-mondtam kicsit unottan.
-Mikor fogjátok látni egymást? -érdeklődött.
-Anya, nem tudom és ne beszéljünk erről... Egyszerűen hiányzik és szeretem. -sírtam el magam.
-Ez a nap is jól kezdődik -mondta anyu sóhajtva.
De mégis hogy kezdődne, hiszen most lépett le a pasim és a bandája Angliába...? -gondoltam idegesen. Amint feltűnt az iskola épülete, azonnal letöröltem a könnyeimet, nehogy valaki gyanakodjon és mert amúgy sem szeretem ha sírni látnak. Nyomtam egy puszit anya arcára és kiszálltam az autóból. Hallottam anyutól egy halk "kitartás"-félét és becsuktam az ajtót. Gyors léptekkel közeledtem az ajtó felé, berontottam az osztályba és szokás szerint levágtam a táskámat a leghátsó padsor bal oldali padjára. Kipakoltam az első órára és vittem tovább a táskámat, de Mayát is elhívtam beszélgetni. Kivittük a cuccainkat a szekrényünkbe és közben elmeséltem neki anya kérdezősködését. Szerinte is csak segíteni akart csak a szülők ezt valahogy mindig elég fura módon teszik... Becsöngettek...Neee...
Meglepően gyorsan eltelt mind a hat órám. Elindultam haza, de mikor a város közepére értem letámadt egy lány. Fojtogatni kezdett, már pont amikor alig kaptam levegőt hirtelen, nem éreztem már a szorítást a nyakamon. Egy srác lenyugtatta a lányt, akit mint kiderült Emmának hívtak.
-Jól vagy? -kérdezte a fiú.
-Igen, jól...-mondtam levegő után kapkodva.
Michael, a srác aki segített, azt is elmondta hogy azért fojtogatott Emma, mert meglátta a címlapokon a rólam és az Ír Manómról készült képet, ami akkor készült amikor betörték Niall autójának ablakát. Amikor egy utolsó pillantást vetettem a lányra beugrott! Ő volt az a lány aki Niall iratait tartotta a kezében. Féltékeny volt, értem. De ezt a lányt már kezeltetni kéne! -gondolkodtam.
Otthon megírtam a házit, de tanulni nem tudtam, mivel folyton Niall járt a fejemben. Vajon mit csinálhat most? Hiányzom neki? Megcsörrent valahol a mobilom. őrülten kutatni kezdtem a táskámban. Természetesen a legaljában volt, hol máshol lenne...
-Halló! -szólt bele egy ismeretlen hang- Maga Zsófia Hamilton?
-Jó napot! Igen, én vagyok. Mi történt?
-Szia, én vagyok Linda anyukája, Emily -szipogást hallottam, mintha sírna...
-Csókolom!
-Linda elhunyt...-hallottam egy elcsukló hangot sírásba átmenni.
-Mi...mi? Hogyan? -mondtam sírva.
-Végzett magával.
-Részvétem...
Emily letette a telefont, én csak összegörnyedve sírtam a kanapén ülve. Mi az, hogy végzett magával?
Bementem a szobámba, bebújtam az ágyba és álomba sírtam magam. Átaludtam a délutánt és az egész éjszakát. Eléggé megviseltek a történtek. Úgy éreztem már csak azért kell élnem, hogy még egyszer láthassam Niallt.
Iskolába sajnos gyalog kellett mennem, de minden egyes pillanatban rettegtem, nehogy újra valami sokkoló hír jusson el hozzám. Az első órám földrajz volt, csak jegyzeteltem... Tesit végig kellett futnunk, amit utálok... A másik öt óra pedig csak eltelt. Már arra sem emlékszem hogyan... Egész nap a gondolataimba voltam merülve.
Remélem kapok legalább 3 komit, és lehet feliratkozni valamint megosztani is. Nézzetek be az új blogomba, amit egy barát nőmmel csinálunk:)
Puszi
nagyon jó a blog :)
VálaszTörlésKöszönöm:)
TörlésNagyon jó:) csak a vége egy kicsit szomorú:/♥
VálaszTörlés