I./17. rész- Repülőút

Na jó, bevallom nem volt valami zseniális terv, de mégis úgy éreztem, hogy legalább teszek valamit azért, hogy megtudjam ki a titkos hódolóm. 
Zavarodottan battyogtam a szobám fele, ledobtam magam az ágyamra és megnyitottam az e-mail fiókomat. Még átfutottam párszor a rövidke kis szövegen, majd kutatni kezdtem a fejemben valami elfogadható válaszban reménykedve. Amint eszembe jutott valami eszeveszettül kezdtem verni a klaviatúrámat,melynek időnként elég ijesztő hangjai voltak, ezért néha kicsit visszavettem. Bár a kezem remegett az izgatottságtól, az ujjaim ütése mintha sokkolás képpen hatottak, volna árva billentyűimre. Ilyen is csak az én fejemben fordulhat meg -gondoltam magamban. De drámai sajnálkozásomat megzavarta egy furcsa zaj lentről. Ezúttal már teljesen fel voltam készülve mindenféle tolvajjal szemben, ezért megragadtam a sarokba támasztott rózsaszín esernyőmet, melynek vége elég hegyesnek tűnt ahhoz, hogy megvédjem magam vele. Mintha üldözési mániám lett volna a betörés óta. Nem mertem egyedül a pincében és a padláson egymagamban bóklászni, mert az egész testem beleremegett minden egyes kis hangba. Az elképzelésem az volt, hogy -akárcsak pókember- a nyakamba ugrik valaki a semmiből  egy láncfűrésszel a kezében... 
Halkan és amilyen lassan csak tudtam kitártam a szobám dupla ajtaját és lábujjhegyen, jártam-keltem odafent. Minden egyes lépésem olyan volt, mintha csak egy tollpihe szállt volna le a földre.  De akit le akartam szúrni az esernyőmmel pókapu volt és nem pókember... Rákvörös arccal vizslattam apa feszült tekintetét, majd mikor megkérdezte, hogy mit csinálok csak egyszerűen  kivillantottam hófehér fogsoromat. Afféle "mindjárt elsüllyedek szégyenemben" műmosoly volt. Láttam az arcán, hogy tudja mire készültem az imént, de szerencsére tapintatos egy édesapám van így megúsztam minden anyaféle kérdést.
-Szia, Pumpikám! -köszöntött apa óriási mosollyal az arcán- Már nagyon hiányoztál! Gyere ide! -nyújtotta felém mindkét kezét. 
-Szia apa! Te is nekem. -mondtam és karjaiba vetettem magam. 
Most már valóban elhittem, hogy nagyon hiányolt -nem mintha eddig nem hittem volna el- de azért megfojtania igazán nem kéne.
-Szóval esernyő, mi? -kérdezte gúnyosan. 
Ohh valahogy éreztem, hogy ez kihagyhatatlan lesz számára... Pedig már kezdtem magam beleélni, hogy nem cikizi az aranyos kis rózsaszín esernyőmet.
-Na de apa! Nem érezte magát biztonságban az esernyőm, így gondoltam magamhoz veszem egy időre...-próbálkoztam dadogva valami kifogással - Na jó, csinálok neked fincsi kaját! -tereltem a szót, ezúttal nagyobb sikerrel.
-Hm, oké. Mondjuk lasagne? -vetette rám óriási bociszemeit.
-Megnézem van-e itthon minden hozzávaló. Talán szerencséd lesz. -mondtam furfangosan. 
Apu elég szerencsés ember, így alig egy órával később úgy ette a főztömet, mint egy kisgyerek. De sajnos nem értem rá őt nézni. Egész este csak pakoltam és pakoltam megállás nélkül. 

Másnap reggel, mintha csak bal lábbal keltem volna föl. Nem tudom mi lelte a kedvenc bőröndömet, de mikor elkezdtem bele pakolni szabályosan szétszakadt. Elindultam a boltba, hogy majd veszek egy másik gurulós bőröndöt, de szerencsémre nem volt raktáron... Amikor hazamentem és közöltem apuval, hogy mi a helyzet ő egy pillantás alatt megoldotta, ha tetszett nekem, ha nem... Én csak nyamvadtan álltam a nappali közepén és vártam apa feltörekvő ötletét. 
-Tádááá-mutatott fel egy ősrégi utazótáskát, tele matricákkal és firkákkal.
-Hm, apa! Megmentetted az életem -mondtam megjátszott meglepődéssel.
Komolyan azt akarja, hogy azzal az ütött-kopott akármivel menjek Londonba? -fordult meg bennem a kérdés. Mindegy, azt hiszem muszáj lesz beletörődnöm... 

*Nem sokkal később*
Tekintetem ide-oda járkált az ablakon lefolyó dagi vízcseppek között. A kuszán sorakozó vízcseppekből próbáltam kivenni egy-egy formát. Időnként sikerrel is jártam. De még a vízcseppeknek sem sikerült ébren tartaniuk. A szemeim mintha letapadtak volna. 
Amikor felkeltem az ablakon kinézve világosságot láttam. Itt bent a repülőben pedig zajlott az élet. Az emberek nyüzsögtek és a türelmetlen gyerekek figyelmét már semmi sem tudta lekötni. -mindeközben én csak halálosan nyugodtan elővettem a fülhallgatómat és meghallgattam a kedvenc zongora darabjaimat. Ütemre mozgattam a lábam, ami nem igazán tetszett a mellettem ülőn nőcikének, dehát én is elviseltem a csámcsogását és a cuppogását, na meg ahogy kiszívja a fogából a kajamaradékot. Azt hiszem én még mindig elviselhetőbb vagyok egy fokkal... 

 Ne haragudjatok, amiért ennyit kellett várni erre az igen rövid részre, de bekrepált a gépem és idő közben még beteg is lettem. Nagyon szépen köszönök mindent, legfőképpen az új díjat (nézd meg a "Díjak" oldalon) és a feliratkozókat, most érzem igazán, hogy van értelme annak amit csinálok!:D De ez csak felesleges rizsa... Bevallom elég unalmas lett ez a rész, de azért remélem kapok néhány komit és pipát, talán még feliratkozót is!:) Nézzetek be az új blogomba: http://ifyouloveonedirection.blogspot.hu/
Ide is várom a komikat, pipákat és feliratkozókat. Cserélek mindenkivel nagyon szívesen mindkét blogon! És építő kritikát is várok:) Csóközön: Zsófi* 

Figyelem!!!

Kedves Olvasók!
Nagyon szépen köszönöm a blog harmadik díját, amit meg lehet nézni a "Díjak" oldalon.
Úgy döntöttem, hogy már csak 4 részt  írok ebbe a blogba, mert neki szeretnék állni egy új blognak, mivel ez elég sablonosnak bizonyult... Aki olvasná az új blogomat légyszi pipáljon a rész végén, hogy érdemes-e nekiállnom. Kommentben is várom a visszajelzéseket és ha már elolvastátok az eddigi 16 részt hagyjatok nyomot magatok után, iratkozzatok fel, komizzatok, pipáljatok és néhány megosztás is nagyon jól esne. Chat-be is lehet írni, hogy olvasnátok-e a blogot:)
http://ifyouloveonedirection.blogspot.hu/ <--- LÉTREHOZTAM:))

I./16. rész- Utólagos névnap

Igyekeztem, hogy elnyerje a tetszéseteket ez a rész és azt hiszem most már mindenki számára kezd értelmet nyerni a blog címe. Iratkozzatok fel, komizzatok:) Legalább 3-5 komi kell a kövi részhez! Megkaptam a blog 2. díját, amit nagyon szépen köszönök! Meg tudjátok nézni a díjak oldalon!:))) Mint már említettem chat- be lehet írni. Nézzetek be az új blogomba, amit egy barátnőmmel írunk: http://gretaeszsofiblog.blogspot.hu/
Lehet pipálni a részek alatt a véleményetek szerint:))
By: Zsófi :*

Egy apró zöld boríték tűnt ki a sok számla és újság közül. Rögtön sejtettem, hogy mi is lehet az. Berohantam a házba, ledobtam magam a kanapéra és türelmetlenül téptem fel a borítékot. Megrémített amit benne láttam, honnan tudhat ennyi mindent rólam egy titokzatos személy?! Ráadásul a betörésről csak Stell-nek, Mayának és Zitának meséltem körülbelül 20 perce... Kezdtem úgy érezni, mintha minden egyes percben itt lenne mellettem és figyelne, de valahogy mégis tudtam legbelül, hogy ő egy különleges ember. Gondolkodás közben egy kávét is csináltam magamnak, mert úgy éreztem mintha élőhalott lennék... 
Kezemben a forró kávéval-aminek nagyon finom illata, mintha beterítette volna a szobát- leülte a kanapéra és ahogy a filmekben szokták bekapcsoltam egy kis halk zenét a tragikus hatás kedvéért. Bár az ötlet nem jött be, de jól tett nekem ez a kis relaxáció.  Mindeközben anya is hazaért , így indultunk is a moziba. 

*Moziban*
Találomra választottunk egy filmet a címe alapján, de már biztos voltam benne, hogy soha többet nem választok találomra... Valami förtelmes ez a film. Arról szól, hogy van egy házaspár akik megerősítik a házassági fogadalmukat, de megcsalja a férje és a nő megöli. Elmebetegek! Ki az aki ilyet talál ki? Na mindegy, ezt is túléltem, mert végig majszoltam a kukoricát mintha csak egy vérszomjas hörcsög lennék, úgy tömtem magamba. Anyu már kezdett kikészülni amikor az innivalóm maradékát próbáltam kiszürcsölni a pohárból, ezt onnan sejtem, hogy hozzám vágott egy marék kukoricát. Szerintem inkább büszkének kéne lennie a lányára- aki mellesleg 19 évesen ilyeneket csinál- mert elfoglalja magát és soha nem unatkozik. Jó bevallom a másik oldalon is van némi (mondom némi!) igazság... Lehet, hogy nem kellett volna szürcsölnöm, de olyan finom volt az a málnás lötty! 
A film után elindultunk a folyosón kifele. 
-Elmegyünk egy kicsit vásárolni? -néztem bociszemekkel anyura, miközben a poharat és a popcorn-os dobozt az óriási kukába dobtam.
-El, csak kérlek ne szürcsölj, vihogj és kölyökkutya szem bevetésre sem különösebben vágyom! Az Istenért, két hét múlva 19 éves vagy! -állt meg a kedvenc boltom előtt. 
Izgatottan indultam el a bolt ajtaja fele, de mikor visszanéztem megláttam anyu szúrós tekintetét, ami nem árulkodott semmi jóról. Azt hiszem próbál letagadni... Sok volt az a kávé suli után. Szerencsémre sikerült teljesen visszafognom magam a vásárlás idejére, ezért még csak ott sem hagyott anya. Tíz perc  kimerítő kutakodás után szemet vetettem egy gyönyörű barackszínű nyári ruhára, ami tökéletesen passzolt az idomaimra.

 Ahogy szokták mondani: mintha rám szabták volna! Nem mintha egoista lennék  ám, de tényleg elállt a szavam. De nem csak nekem, hanem anyának is bővült a ruhatára egy nagyon szép selyem blúzzal, rajta egy apró kis masnival. 
Nem sokkal később elégedetten távoztunk a plázából. 

*Másnap reggel a suliban* 
Azt hiszem ideje lenne beletörődnöm, hogy végzős vagyok és ez az utolsó nap a suliból, ami azt jelenti, hogy palántázhatunk és gazolhatunk a suli kertben... 
Törin 69. óra volt amiről rögtön a göndör szívtiprónk jutott az eszembe, így Anettal az egész órát végignevettük. A tanárnak nem nagyon tetszett, de úgy tűnt, hogy ma kicsit lazább lesz mert mégis ez az utolsó nap. Talán megesett ezen a két hülyén a szíve. -gondolkodtam angolon. Gondolom totál feltűnően bambultam, mert akkor: 
-Zsófi, válaszolnál a kérdésemre, vagy már kiesett a szemed a nagy bambulásban? -kérdezte ingerülten tanár nő. 
-Bocsánat-mondtam rákvörös arccal. Mikor kinyitottam a tankönyvemet a fordítandó szövegnél, tényleg mintha kiesett volna a szemem.

 Ott volt a Big  Ben, amitől elkezdtem hadarni Anettnak, hogy 3 nap és én is ott fogok állni, amit a tanár  szintén nem nagyon díjazott... Ezért az egész órát kint kellett töltenem a folyosón. Nem unatkoztam. "Az a fajta lány vagyok, akinek mindig ott van a telója a kezében a fülhallgató a fülében és az a bizonyos fiú a gondolataiban." 
*Csrrrr* -hozott vissza a valóságba a csengő. Indultunk palántázni. Kaptunk néhány kapát és gereblyét és már neki is állhattunk a kertészkedésnek. 
Borzalmasan fájt a derekam ahogy a tanár mondaná: "Lyuggalás"-tól, ezért átálltam a palántázásra. Amikor készen lettünk három hosszú sorral, mondta a tanár, hogy már csak 15 perc és mehetünk haza, de szokás szerint, mikor letelt mehettünk gazolni. Szerintem senkit nem láttak még olyan élvezettel gazolni, mint ahogy mi tettük. Néha sikerült a gaz helyett a borsót kihúzni tövestől, de nem nagyon csináltunk belőle problémát. Számunkra ez nem volt akadály, mert fogtuk és visszaillesztettük a megfelelő helyre, mintha mi sem történt volna. 
Amint hazaértem nekiálltam pakolni a londoni útra. Bepakoltam minden táncos ruhámat egytől-egyig, ezzel teljesen megtelt egy bőrönd. A lényegesebb dolgaimat még be sem raktam... Kíváncsi vagyok így mi lesz a végére. A fürdőszobában találtam egy rózsaszín dobozt. Kinyitottam és egy újabb levél várt rám benne. 

"Kedves Directionerem! Gyönyörű leszel ebben a ruhában, szeretném ha ezt vennéd föl az első találkozásunkra."

A ruha gyönyörű volt, és nagyon egyszerű. Éppen ez fogott meg benne. Imádom, bár azt kétlem, hogy ebben bárkinek is tetszenék... Nem vagyok én elég szép ehhez. 

Hogy gondolta, hogy ezt vegyem föl az első találkozásunkra,ha azt sem tudom, hogy ki írogat nekem?!-gondoltam. Ideje lenne, hogy végre elárulja, hogy mit akar tőlem és hogy ki ő valójában... Egyre jobban foglalkoztatott, ezért kigondoltam valamit...

I./15. rész- Tragikus névnap

Tádááá*-* Itt az új rész! 

Nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem az új résszel, de mostanában eléggé elfoglalt vagyok. Nagyon örülnék a megjegyzéseknek, feliratkozóknak és a megosztásoknak. Szívesen fogadnék a chat-be kritika oldalak linkjét és csere ajánlatokat. Köszönöm a türelmeteket és a sok-sok látogatót!:) Remélem tetszik a fejléc, most már elkellett, hiszen még csak most fog igazán beindulni a történet. Próbálok hosszabb részeket írni. 

A gondolataim azonnal szárnyalni kezdtek. Minden lehetséges variációt átgondoltam, de senki nem jutott eszembe, aki tudna erről a "Directioner" dologról. 

*Később* 

Éppen az e-mail fiókomban kutattam, amikor megpillantottam egy levelet valami állásról. Megnyitottam és bújni kezdtem a sorokat. Felvettek a tánc csoportba, amibe nyárra jelentkeztem. Természetesen Angliában lenne rengeteg fellépésünk különböző   hírességek koncertjein. Ez nagyon szuper!!! Már elfoglaltságom is lesz bőven a nyárra. De feltűnt egy másik furcsa levél is a postaládámban a sok "Boldog Névnapot!" e-mail mellet. Névtelen feladó... Hát ez már megint mi?! Ez állt a levélben: 

"Remélem örülsz a munkának, és sokat fogsz táncolni. Talán még látni is fogsz engem és együtt dolgozhatunk... Bár erre igen kicsi az esély... Addig is kitartás, Directioner! " 

Bárki is az író, nagyon kedves, csak ne írna olyanokat, hogy biztos ne tudjak rájönni, hogy ki Ő valójában. 
Válaszolgattam a köszöntésekre, ami nagyon sok időmbe telt. Soha nem gondoltam  volna, hogy ennyien odafigyelnek rám. Minden esetre nagyon jól esett. Zajt hallottam lentről, gondoltam biztos anya jött haza. Óriási vigyorral az arcomon vettem a lépcsőfokokat. De mikor leértem nem az történt, amire számítottam... Egy ismeretlen személy állt a szekrény előtt és eszeveszetten kutatott benne, kezében egy golfütővel. A szívem mintha másodpercenként 5-öt dobbant volna. Majd kiugrott a mellkasomból. A lábamat mintha odaszögelték volna a padlóhoz, mozdulni sem tudtam. Szerencsémre nem vett észre a férfi, így volt időm átgondolni, hogy mit is tegyek. Szépen lassan és halk léptekkel elindultam vissza a szobámba. Minden egyes lépcsőfoknál eszembe jutott, hogy mit teszek ha észrevesz és nekem ront... Fellélegeztem amikor az utolsó lépcsőfokhoz értem, így már csak az volt hátra, hogy cselekedjek valami értelmeset. Lábujjhegyen indultam a fürdőszoba fele és az ajtót nagyon lassan kezdtem behajtani, de akkor nyikorgott egy óriásit. Ekkor már nem törődve semmivel becsaptam és kulcsra zártam. Azonnal hívtam a rendőrséget, de nekik sem sikerült megnyugtatniuk, mivel lépteket hallottam egyre közelebbről. Hála az égnek anya gyors hívómon az egyes gomb. 
-Anya, itt van valaki a házban és a fiókokban kutatott, bezárkóztam a fürdőbe-suttogtam, miközben egy könnycsepp gördült ki a szememből. Soha nem féltem még ennyire. Kezem, lábam remegett.
-Rohanok kicsim, hívom a rendőrséget! 
-De...de...
-Semmi de... Már hívom is, és indulok haza. 
Hiába próbáltam neki mondani, hogy már hívtam a rendőrséget, hajthatatlanul kétségbe esett, amit nem csodálok... Eközben matatást hallottam a szobából, majd, hogy elcsukódik a lap-top-om. A fiókok ki be tologatását, és csapódását lehetett észrevenni. 
Törökülésben ültem a fürdőszobában, amikor a kilincs szépen lassan lenyomódott. Hála az égnek bezártam, és a kulcsot is benne hagytam így sehogy nem tudja kinyitni, esetleg ha rám töri. Egyre jobban rettegtem, hogy mi lesz ha berúgja az ajtót. Miért pont velem történik ez?! 
-Tudom, hogy bent vagy -mondta egy ismeretlen férfi hang az ajtón kívülről. 
Én csak tovább hallgattam, de úgy tűnt nem volt valami jó döntés. Az ajtó mozogni kezdett, biztos elkezdte felfeszíteni a zárt. De akkor eszembe jutott egy régi trükk. Kinyitottam az ablakot és elkezdtem kipasszírozni rajta magam. Jobb lábammal az óriási cseresznye fára léptem, ami az ablak előtt volt. Mikor a tekintetem a fürdőszobára tévedett, az ajtó éppen nyitódott. Egyik ágról a másik ágra lépkedve siettem le a fáról, majd odasiettem a bejárathoz. Ekkor már ott állt anya az ajtóban, láthatóan remegett mindene és a száját harapdálva feszülten figyelte, amint a rendőrök bent kutattak a férfi  után. Odarohantam hozzá és a nyakába ugrottam. 
-Anya nyugi! A fürdőszobában van... Ne aggódj el fogják kapni, és nem esett semmi bajom. -hadartam, nyugtatás képpen.
-Jajj, Zsófi! Nagyon aggódtam! Mi történt?
-Semmi... Csörömpölést hallottam lentről azt hittem te vagy az és lerohantam. Azt hiszem többet ne is kell mondanom.  -ekkor a hét rendőr kilépett az ajtón a rablóval együtt. Óriási kő esett le a szívemről. Anyuval még beszéltek néhány szót, addig én bementem és elkezdtem összepakolni, mert ez a gorilla kigyúrt állat mindent felforgatott.  

*Másnap*
Tegnap egész éjjel pakoltunk, mire sikerült élhető állapotba hozni a házat... Mondhatom, ez volt életem legjobb névnapja. De anyuval ma elmegyünk moziba, suli után, hogy bepótoljuk a tegnapit. 
*Csrrrr* -szólalt meg a csengő 6. óra után. Jó kis ébresztőóra... Összeszedtem a cuccaimat és bedobtam a táskámba.
-Helló! -köszöntem el kómásan a teremben maradt srácoktól. Kimentem a folyosóra ahol Stellával, Zitával és Mayával találkoztunk. Átadták az ajándékaikat, majd elindultunk haza. Út közben mindent elmeséltem nekik. 

*Otthon* 
Mikor a leveleket hoztam be újabb meglepetés várt rám...

I./14. rész- Csak egy álom

Niall volt az.
-Szia, Zsófi!-köszöntött vidám hanggal.
-Szia! Neked most nem éppen fényképezkedned kellene a rajongókkal?
-De... Szerettem volna beszélni veled. 
-Linda megölte magát. -tört ki belőlem- Hagyott nekem egy búcsúlevelet és három repülőjegyet Londonba. Nem értem miért pont hármat... 
-Jézusom! Mit írt a levélben?-kérdezte. 
Gyorsan felolvastam neki a levelet, amitől ismét elkapott a sírás, de Niall megvigasztalt. 
-Hiányzol! -mondtam szomorúan.
-Te is nekem. -mondtam, de akkor... 
Csrrrr... Reggel van. Ilyen fura álmom még életemben nem volt. Nem is szeretem a One Directiont, így nem nagyon értem hogy miért róluk álmodtam... De abban a pillanatban úgy érzetem, hogy mindent meg kell tudnom Niall-ről. Fogtam a gépemet és kutatni kezdtem. Csak annyit tudtam meg róla, hogy ír és imád enni. Ez bőven elég volt számomra... Nem hiszem el, hogy ezt az egészet csak álmodtam. Elég valóságosnak tűnt, mivel nyáron tényleg megyek ki Angliába és Linda valóban 2 hete hunyt el, ezért vettünk egy-egy jegyet pluszba. Négyen fogunk menni nyáron Londonba! Stella, Zita és Maya majd kiugranak a bőrükből örömükben, de nekem még nagyon fájt Linda elvesztése, így nem tudtam eléggé örülni. De most nem volt időm ezzel foglalkozni, indulnom kellett suliba. Kipattantam az ágyamból és készülődni kezdtem. Rohantam le a lépcsőn. Már kettesével vettem a fokokat amikor hupsz... Elestem a lépcső alján és lefejeltem az ebédlő asztalt. Hát igen ez rám vall... Elkezdtem émelyegni, nem tudtam hol vagyok. A hányinger kerülgetett. De akkor megjelent anya a nappaliban. Amint meglátott a földön ülve rögtön tudta, hogy valami nincs rendben. Odasietett hozzám és kivitt az autóhoz úgy ahogy voltam, ami nem volt más mint egy pizsama és nyuszis mamusz. A hajam olyan volt, mintha egy macska koptatta volna rajtam a karmait. Beültetett az anyós ülésre és már indultunk is a kórházba. Egy férfi lámpával világított és követnem kellett a fényét a szememmel. Még elvégeztek rajtam néhány vizsgálatot és megállapították, hogy agyrázkódásom van. Jobban nem is kezdődhetne ez a nap! Bent kellett töltenem a napot a kórházban, ami igazán nem tetszett nekem, de hát nem tudtam mit tenni. Az egész nap azzal ment el, hogy letöltögettem One Direction számot és kutattam utánuk. Mi mindenre jó egy okostelefon?! Estére azt vettem észre, hogy szépen lassan megkedveltem a zenéjüket és magukat a srácokat is. Nehezen tudtam elaludni, folyamatosan a szuper álmon járt az eszem. Már csak egy hét és indulunk is... 

*Másnap reggel*
Anya keltett, hogy mennünk kell haza. Az orvos azt mondta, hogy minden rendben van, így indultunk is. De előtte összeszedtem a kis túlélő csomagomat. 
Beszálltunk az autóba és már száguldottunk is végig a városon. A házunk elé érve anya kirakott és elmondta, hogy csinált nekem ebédet és hogy mit hol találok. Komolyan úgy bánik velem mintha nem is itt laknék 19 éve... De aranyos volt ahogy aggódott értem. Nyomott egy puszit a homlokomra és már indult is dolgozni. Odakullogtam az ajtóhoz és kutatni kezdtem a táskámban a kulcs után. Sehol nincs... Ilyen is csak velem fordulhat elő. Itthon hagytam, hiszen amikor mentünk a kórházba anya zárt. Még kerestem egy kicsit, hátha mégis ott van. Mivel a remény hal meg utoljára! De ezt most benéztem... Hívhattam fel anyut, hogy jöjjön vissza és nyissa ki nekem az ajtót, vagy az egész napot a házunk előtti csövezéssel fogom tölteni. Nem volt más választása, minthogy hazajön és beenged. Most már szokásomhoz híven elővettem a fülhallgatómat és bekapcsoltam a Rock Me-t és közben az utcai történéseket figyeltem. Körülbelül 20 percet töltöttem így, mire anya odaért és megmentett egy totál unalmas naptól. 
-Nem hiszem el! Megint elkések a munkahelyemről! -mondta feszülten. 
-Bocsi, anya...-mondtam megszeppenve. 
Kirobogott az ajtón és már el is tűnt az autó. Úgy tűnik tényleg nagyon sietett. Elindultam a szobám irányába, fel a lépcsőn és a második ajtó balra. Befeküdtem az ágyamba de a TV-ben nem találtam semmi jót, így tovább hallgattam a zenét. Alig 5 perc után már el is aludtam. 

*2 órával később*
Mikor felébredtem lementem egy bögre teáért, de éppen amikor öntöttem ki magamnak, csengettek. Az ajtóhoz siettem, de mire kinyitottam már nem volt ott senki. Jól megnéztem az utcát, de egy árva lélek sem volt ott. Akkor megpillantottam a földön egy aprócska kis dobozt.

 Felkaptam és már mentem is be. Közelebbről megszemléltem és feltűnt, hogy rajta van a nevem. Már nagyon foglalkoztatott, hogy mi is lehet benne. Izgatottan nyitottam ki a dobozt, amiben egy kis cetli volt. Ez állt rajta:

"Boldog Névnapot Directioner!" 

Teljesen ki is ment a fejemből! Ma van a névnapom... Vajon ki küldhette a nyakláncot? És miért nem írta rá a levélre a nevét?! 

Bocsi, amiért ilyen későn hoztam és rövid. Változtatunk egy picit mostantól 5 komment kell majd a következő részhez. Iratkozzatok fel és osszatok meg:)
Puszi

I./13. rész- Már csak az emlékek maradtak

Másnap reggel már kezdtem visszarázódni az unalmas és szürke hétköznapokba. Szokás szerint elkészültem fél nyolcra, felkaptam a táskámat és már indultam is. Út közben csatlakozott hozzám Maya, Stella és Zita. Örültem, hogy nem egyedül kellett suliba mennem, a gondolataimba merülve, mert abból csak újabb problémák születtek volna. Olyan jó volt valakivel nem csak a gondokról beszélni. Élveztem a lányok társaságát, és még meg is tudtak nevettetni, ami ilyen időszakban nem egyszerű feladat. 
-Lányok, tudjátok nem voltam hétfőn suliba és lemaradtam az osztályfőnöki óráról. Szóval mi lett az osztály kirándulással? 
-Ja! Még nem is mondtuk milyen szuper lesz az utolsó osztály kirándulásunk? -érdeklődött Stella meglepődötten. 
Megráztam a fejem válasz gyanánt.
-Nagyon király lesz! -mondta Zita lelkesedve.
-Anglia egy nagyon kicsi városába megyünk, közel Londonhoz.- bökte ki Maya.
-Mikor? -kérdeztem elképedve.
-Jövő héten pénteken, és elvileg szerdán jövünk. 
Lehet, hogy hamarabb látom Niall-t mint gondoltam.
-Négy kis faházban leszünk és persze külön a fiúk és a lányok. Napi egy óra kimenőnk lesz, de nem szabad elhagyni a várost, ami nagyon apró...-mondta Zita kifigurázva a tanárokat. Na jó, talán mégsem láthatom Niall-t. De legalább közelebb leszek hozzá, és ez remélem egy kicsit meg fog nyugtatni... Vagy talán azon fogok őrlődni éjjel- nappal, hogy milyen közel vagyok hozzá és nem láthatom. Feltűnt az utca végében az iskola épülete. Az órámra  tekintettem, de nem volt valami bíztató, amit láttam. 
-Csajok, három perc múlva becsöngetnek. -mondtam, és gyors léptekkel közeledtünk a suli felé. Épp beértünk az osztályba csengetésre. Elkezdődött az irodalom, de nem is tudom, hogy mit vettünk, mivel végig leveleztünk a lányokkal. A nap gyorsan eltelt és már meg is feledkeztem Niall és Linda hiányáról. Nem tartott sokáig... Délután sajnos vissza kellett térnem a fájdalmas és szomorú valóságba. Feketébe öltöztem és bementem Pestre. A temető felé vettem az irányt. Sok magába fordult, gyászoló hozzátartozó egyre csak sírt. A temetés nagyon szép volt, amit Linda meg is érdemelt. Pont mikor indultam volna haza, Linda anyukája megállított. 
-Szia, Zsófi! -köszöntött bánatos tekintettel. Ő már mindenkijét elvesztette... A férje elhagyta és Linda, hát ő öngyilkos lett. 
Csókolom! Részvétem...-mondtam elcsukló hangon.
-Köszönöm. Csak ezeket akartam odaadni neked -majd előhúzott a táskájából három repülőjegyet- Linda asztalán volt ezzel a levéllel -átnyújtott egy babarózsaszín borítékot nekem címezve. 

-Köszönöm szépen!
-Semmiség... Vigyázz magadra!
-Csókolom! 
Futni kezdtem, mert 10 percem volt a busz indulásáig. Felszálltam a buszra, megmutattam a bérletemet és beültem leghátra. Leraktam a mellettem lévő ülésre a táskámat, hogy véletlenül se üljön oda senki. Remegő kézzel bontottam ki a borítékot: 

"Kedves Zsófi! Remélem örülsz a jegyeknek és nem szomorkodsz miattam. Így csak jobb nekem. Nem bírtam tovább anyuék folyamatos és örökké tartó veszekedését. Nem volt értelme az életemnek. Nagyon szeretlek, és remélem élvezni fogod a londoni utat. Puszi: Linda"

A könnyek patakokban folytak végig az arcomon. Már hogy ne szomorkodnék miatta?! Hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy hol is vagyok. De abban a pillanatban nem is érdekelt. Nem gondoltam volna soha arra, hogy Linda megölje magát... Nagyon hiányzott. Most még Niall is eszembe jutott, de nem szabadott elhagynom magamat. Letöröltem a könnyeimet és a hátralévő időben a Little Things-t hallgattam. Ez legalább éreztette velem, hogy Niall szeret és felidézte a koncerten azt a bizonyos pillanatot amikor megcsókolt. 
Késő este volt mire hazaértem. Apuék éppen filmet néztek. Nyomtam egy puszit az arcukra és jó éjszakát kívántam, majd szépen komótosan felbattyogtam az emeletre. Ledobáltam a fekete öltözetemet a földre és beálltam a zuhany alá és csak gondolkodtam... Mire észbe kaptam, már másfél órája a gondolataimba merülve álltam a meleg vízben. 
Úgy döntöttem naplót fogok írni. Bár inkább történelmet, ahogy a kedvenc idézetem mondja: "A jó kislányok naplót írnak, én történelmet." De valahogy nem nagyon megy ez... Lehet, hogy kellene egy minta vagy súgó, mint az internetes programokban. Eddig ez áll a kis könyvben: "Kedves Naplóm! Ma temetésen voltam és megkaptam Linda jegyét, bár nem érte miért volt neki rögtön három." 
Elég béna... De szerencsére azt mindig tudtam, hogy Niall éppen mit csinál. A 1D oldalak folyamatosan posztolják a képeket és videókat és híreket. Éppen most lett vége a berlini koncertjüknek. Valószínűleg most fényképezkednek a VIP jegyes rajongókkal, így még felhívni sem tudom. Folyamatosan van valami elfoglaltsága, így mióta elmentek nem is beszéltünk. Szomorúan könnyekbe temetkezve bújtam be az ágyamba. Egy jó ideig csak forgolódtam, akárhogy próbáltam aludni ne ment. Csak sírtam és sírtam. Betettem a fülhallgatómat a fülebe és bekapcsoltam a Stand Up-ot. Már másodjára hallgattam végig a zenelistámat, amikor megcsörrent a telefonom. 

Remélem tetszik, legalább 3 komi és jön a kövi rész . Iratkozzatok fel:)
Puszi

I./12. rész- Ledöbbentő nap

Az arcomon egy kezet éreztem. Lassan felnyitottam a szemem, Niall-t láttam szomorú arccal. Jajj ne!-kaptam észbe- ma mennek vissza Londonba. 

-Jó reggelt! Bocsi hogy felkeltettelek, de személyesen akartam elbúcsúzni. -mondta még mindig savanyú arccal. 

-Szia, Manó! Örülök, hogy felébresztettél. Nagyon szeretlek és amint lehet gyere el hozzám! Július elején megyek, addig is ne csalj meg...-mondtam könnyekkel teli szemmel. 

-Niall mennünk kell-szólt Paul. Csókot hintettem Ír Manóm ajkára és kikísértem az ajtóig, majd megöleltem a srácokat is és már szálltak is be a piros buszba. Pár másodperc után elindult a motor és már csak az emlékek maradtak számomra. Mintha csak a szél fújta volna el a port. Nagyon fájt, hogy csak ilyen kevés időt tölthettünk együtt. De ezt most el kellett hessegetnem és összeszedni magam, mert az élet még sajnos nem állt meg. Nekem mint minden szürke keddi napon, ma is suliba kellett mennem. Reméltem, hogy valami el fogja terelni a figyelmem... A szobába mentem felöltöztem és összepakoltam a cuccaimat. Nagy nehezen betettem a nyakamba a Niall-től kapott láncot a szívecskés  medállal... De a törött kezem is csak Niall-re elékeztetett. Beágyaztam minden szobában, de amikor Louiséba értem megpillantottam Kevint. Hoppá! Lou itt felejtette! Tárcsáztam Niall számát és közöltem hogy a galamb itt maradt, de Niall adta Loui-t és közölte, hogy direkt hagyta itt. Azt mondta azért, hogy lehessen valami valós és megfogható emlékem róluk. Ez nagyon kedves volt tőle, de ettől csak még jobban éreztem a hiányukat. Megmosakodtam, fogat mostam és sminkeltem, de valahogy még mindig nem éreztem azt hogy most már indulhatok... Berohantam a "szobánkba" és megszagoltam a párnát, amin még teljesen tisztán érezhető volt Niall illata. Ez hiányzott. Már készen is álltam távozni. Felkaptam a bőröndömet és Kevint, becsuktam magam után az ajtót és kulcsra zártam. Leadtam a portán a szoba kulcsot és már rohantam is haza. Gyorsan ledobtam a bőröndömet, bepakoltam az iskolatáskámba és megkértem anyut, hogy fuvarozzon el. De nem úsztam meg a kérdezgetést...

-És most jól tudom, hogy visszamentek a barátocskáid Londonba?

-Igen...-mondtam kicsit unottan.

-Mikor fogjátok látni egymást? -érdeklődött.

-Anya, nem tudom és ne beszéljünk erről... Egyszerűen hiányzik és szeretem. -sírtam el magam.

-Ez a nap is jól kezdődik -mondta anyu sóhajtva. 

De mégis hogy kezdődne, hiszen most lépett le a pasim és a bandája Angliába...? -gondoltam idegesen. Amint feltűnt az iskola épülete, azonnal letöröltem a könnyeimet, nehogy valaki gyanakodjon és mert amúgy sem szeretem ha sírni látnak. Nyomtam egy puszit anya arcára és kiszálltam az autóból. Hallottam anyutól egy halk "kitartás"-félét és becsuktam az ajtót. Gyors léptekkel közeledtem az ajtó felé, berontottam az osztályba és szokás szerint levágtam a táskámat a leghátsó padsor bal oldali padjára. Kipakoltam az első órára és vittem tovább a táskámat, de Mayát is elhívtam beszélgetni. Kivittük a cuccainkat a szekrényünkbe és közben elmeséltem neki anya kérdezősködését. Szerinte is csak segíteni akart csak a szülők ezt valahogy mindig elég fura módon teszik... Becsöngettek...Neee...

Meglepően gyorsan eltelt mind a hat órám. Elindultam haza, de mikor a város közepére értem letámadt egy lány. Fojtogatni kezdett, már pont amikor alig kaptam levegőt hirtelen, nem éreztem már a szorítást a nyakamon. Egy srác lenyugtatta a lányt, akit mint kiderült Emmának hívtak. 

-Jól vagy? -kérdezte a fiú. 

-Igen, jól...-mondtam levegő után kapkodva. 

Michael, a srác aki segített, azt is elmondta hogy azért fojtogatott Emma, mert meglátta a címlapokon a rólam és az Ír Manómról készült képet, ami akkor készült amikor betörték Niall autójának ablakát. Amikor egy utolsó pillantást vetettem a lányra beugrott! Ő volt az a lány aki Niall iratait tartotta a kezében. Féltékeny volt, értem. De ezt a lányt már kezeltetni kéne! -gondolkodtam. 

Otthon megírtam a házit, de tanulni nem tudtam, mivel folyton Niall járt a fejemben. Vajon mit csinálhat most? Hiányzom neki? Megcsörrent valahol a mobilom. őrülten kutatni kezdtem a táskámban. Természetesen a legaljában volt, hol máshol lenne... 

-Halló! -szólt bele egy ismeretlen hang- Maga Zsófia Hamilton?

-Jó napot! Igen, én vagyok. Mi történt?

-Szia, én vagyok Linda anyukája, Emily -szipogást hallottam, mintha sírna...

-Csókolom! 

-Linda elhunyt...-hallottam egy elcsukló hangot sírásba átmenni. 

-Mi...mi? Hogyan? -mondtam sírva.

-Végzett magával.

-Részvétem... 

Emily letette a telefont, én csak összegörnyedve sírtam a kanapén ülve. Mi az, hogy végzett magával? 

Bementem a szobámba, bebújtam az ágyba és álomba sírtam magam. Átaludtam a délutánt és az egész éjszakát. Eléggé megviseltek a történtek. Úgy éreztem már csak azért kell élnem, hogy még egyszer láthassam Niallt. 

Iskolába sajnos gyalog kellett mennem, de minden egyes pillanatban rettegtem, nehogy újra valami sokkoló hír jusson el hozzám. Az első órám földrajz volt, csak jegyzeteltem... Tesit végig kellett futnunk, amit utálok... A másik öt óra pedig csak eltelt. Már arra sem emlékszem hogyan... Egész nap a gondolataimba voltam merülve.

Remélem kapok legalább 3 komit, és lehet feliratkozni valamint megosztani is. Nézzetek be  az új blogomba, amit egy barát nőmmel csinálunk:) 

Puszi