2013. június 8., szombat

I./17. rész- Repülőút

Na jó, bevallom nem volt valami zseniális terv, de mégis úgy éreztem, hogy legalább teszek valamit azért, hogy megtudjam ki a titkos hódolóm. 
Zavarodottan battyogtam a szobám fele, ledobtam magam az ágyamra és megnyitottam az e-mail fiókomat. Még átfutottam párszor a rövidke kis szövegen, majd kutatni kezdtem a fejemben valami elfogadható válaszban reménykedve. Amint eszembe jutott valami eszeveszettül kezdtem verni a klaviatúrámat,melynek időnként elég ijesztő hangjai voltak, ezért néha kicsit visszavettem. Bár a kezem remegett az izgatottságtól, az ujjaim ütése mintha sokkolás képpen hatottak, volna árva billentyűimre. Ilyen is csak az én fejemben fordulhat meg -gondoltam magamban. De drámai sajnálkozásomat megzavarta egy furcsa zaj lentről. Ezúttal már teljesen fel voltam készülve mindenféle tolvajjal szemben, ezért megragadtam a sarokba támasztott rózsaszín esernyőmet, melynek vége elég hegyesnek tűnt ahhoz, hogy megvédjem magam vele. Mintha üldözési mániám lett volna a betörés óta. Nem mertem egyedül a pincében és a padláson egymagamban bóklászni, mert az egész testem beleremegett minden egyes kis hangba. Az elképzelésem az volt, hogy -akárcsak pókember- a nyakamba ugrik valaki a semmiből  egy láncfűrésszel a kezében... 
Halkan és amilyen lassan csak tudtam kitártam a szobám dupla ajtaját és lábujjhegyen, jártam-keltem odafent. Minden egyes lépésem olyan volt, mintha csak egy tollpihe szállt volna le a földre.  De akit le akartam szúrni az esernyőmmel pókapu volt és nem pókember... Rákvörös arccal vizslattam apa feszült tekintetét, majd mikor megkérdezte, hogy mit csinálok csak egyszerűen  kivillantottam hófehér fogsoromat. Afféle "mindjárt elsüllyedek szégyenemben" műmosoly volt. Láttam az arcán, hogy tudja mire készültem az imént, de szerencsére tapintatos egy édesapám van így megúsztam minden anyaféle kérdést.
-Szia, Pumpikám! -köszöntött apa óriási mosollyal az arcán- Már nagyon hiányoztál! Gyere ide! -nyújtotta felém mindkét kezét. 
-Szia apa! Te is nekem. -mondtam és karjaiba vetettem magam. 
Most már valóban elhittem, hogy nagyon hiányolt -nem mintha eddig nem hittem volna el- de azért megfojtania igazán nem kéne.
-Szóval esernyő, mi? -kérdezte gúnyosan. 
Ohh valahogy éreztem, hogy ez kihagyhatatlan lesz számára... Pedig már kezdtem magam beleélni, hogy nem cikizi az aranyos kis rózsaszín esernyőmet.
-Na de apa! Nem érezte magát biztonságban az esernyőm, így gondoltam magamhoz veszem egy időre...-próbálkoztam dadogva valami kifogással - Na jó, csinálok neked fincsi kaját! -tereltem a szót, ezúttal nagyobb sikerrel.
-Hm, oké. Mondjuk lasagne? -vetette rám óriási bociszemeit.
-Megnézem van-e itthon minden hozzávaló. Talán szerencséd lesz. -mondtam furfangosan. 
Apu elég szerencsés ember, így alig egy órával később úgy ette a főztömet, mint egy kisgyerek. De sajnos nem értem rá őt nézni. Egész este csak pakoltam és pakoltam megállás nélkül. 

Másnap reggel, mintha csak bal lábbal keltem volna föl. Nem tudom mi lelte a kedvenc bőröndömet, de mikor elkezdtem bele pakolni szabályosan szétszakadt. Elindultam a boltba, hogy majd veszek egy másik gurulós bőröndöt, de szerencsémre nem volt raktáron... Amikor hazamentem és közöltem apuval, hogy mi a helyzet ő egy pillantás alatt megoldotta, ha tetszett nekem, ha nem... Én csak nyamvadtan álltam a nappali közepén és vártam apa feltörekvő ötletét. 
-Tádááá-mutatott fel egy ősrégi utazótáskát, tele matricákkal és firkákkal.
-Hm, apa! Megmentetted az életem -mondtam megjátszott meglepődéssel.
Komolyan azt akarja, hogy azzal az ütött-kopott akármivel menjek Londonba? -fordult meg bennem a kérdés. Mindegy, azt hiszem muszáj lesz beletörődnöm... 

*Nem sokkal később*
Tekintetem ide-oda járkált az ablakon lefolyó dagi vízcseppek között. A kuszán sorakozó vízcseppekből próbáltam kivenni egy-egy formát. Időnként sikerrel is jártam. De még a vízcseppeknek sem sikerült ébren tartaniuk. A szemeim mintha letapadtak volna. 
Amikor felkeltem az ablakon kinézve világosságot láttam. Itt bent a repülőben pedig zajlott az élet. Az emberek nyüzsögtek és a türelmetlen gyerekek figyelmét már semmi sem tudta lekötni. -mindeközben én csak halálosan nyugodtan elővettem a fülhallgatómat és meghallgattam a kedvenc zongora darabjaimat. Ütemre mozgattam a lábam, ami nem igazán tetszett a mellettem ülőn nőcikének, dehát én is elviseltem a csámcsogását és a cuppogását, na meg ahogy kiszívja a fogából a kajamaradékot. Azt hiszem én még mindig elviselhetőbb vagyok egy fokkal... 

 Ne haragudjatok, amiért ennyit kellett várni erre az igen rövid részre, de bekrepált a gépem és idő közben még beteg is lettem. Nagyon szépen köszönök mindent, legfőképpen az új díjat (nézd meg a "Díjak" oldalon) és a feliratkozókat, most érzem igazán, hogy van értelme annak amit csinálok!:D De ez csak felesleges rizsa... Bevallom elég unalmas lett ez a rész, de azért remélem kapok néhány komit és pipát, talán még feliratkozót is!:) Nézzetek be az új blogomba: http://ifyouloveonedirection.blogspot.hu/
Ide is várom a komikat, pipákat és feliratkozókat. Cserélek mindenkivel nagyon szívesen mindkét blogon! És építő kritikát is várok:) Csóközön: Zsófi* 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése