Először is óriási köszönetnyilvánítással kezdeném, mert miattatok nem hagytam abba az írást! Hogy őszinte legyek úgy érzem sokat fejlődtem, bár még mindig elég béna vagyok, de jobbnak mondható! El sem hiszem hogy el is érkeztünk a második évadhoz! Ígérem ezúttal sokkal alaposabb leszek és igyekszem a legjobbat nyújtani nektek! Remélem sok kommenttel fogtok engem megajándékozni, és nem fogom úgy érezni, hogy feleslegesen dolgozok és gürcölök órákon át a részekkel. Nagyon szeretlek titeket, drága olvasóim és remélem, hogy most sem hagytok cserben és sok támogatást fogok kapni tőletek. Akitől a legtöbb ösztönzést kaptam az Gréti és Cservenák Réka volt, így nekik külön szeretném megköszönni a támogatást:) De nem rizsázok tovább, hiszen tudom, alig várjátok, hogy végre olvashassátok a második évadot! <3
Amikor kiértem a repülőtérről, még mindig ugyan az a Zsófi voltam, csak egy másik, nagyobb városban, pontosan ott, ahol az egész jövőmet elképzeltem. A lehetőség, hogy bekerülhetek a kedvenc tánccsapatomba itt Londonban, nagyon feldobott. Az embereknek körülöttem teljesen normális és átlagos volt, hogy ezen gyönyörű város utcáin sétálgathatnak, de egy magamfajta lánynak ez egy mesébe illő, idilli elképzelés. Büszkének éreztem magam, hogy eggyel följebb léphettem az álmaimhoz vezető lépcsőn. Már alig pár lépcsőfok választott el a csúcstól, az álmomtól. Bármire képes lettem volna, csupán azért, hogy nagy táncos lehessek és világhírű sztárokkal léphessek fel. Ha kell akár négykézláb, de bármi áron végigmentem volna azon a lépcsőn. Egy férfi megállt mellettem és tekintete engem fürkészett, amint óriási önelégült mosollyal az arcomon álltam a sétálóutca kellős közepén, és tekintetem végigjárta az épületek tömkelegét, míg meg nem pihent a tőlem távolabbra eső, tornyosuló Big Ben-en. Talán már tíz perce bámult engem a furcsa, szemüveges alak, mikor meghallottam Stell hangját a hátam mögül, aminek hatására riadtan rezzentem össze, és fordultam a hang irányába.
- Zsófi, indulhatunk már? Most hívtak, hogy ha húsz percen belül nem érünk oda a lakásunkhoz, akkor kiadják valaki másnak!
- Ja... Hát persze! Húzzunk bele! -mondtam összezavarodva.
Apró és bátortalan lépésekkel igyekeztünk a főút mellé taxit fogni. Egyre csak közeledtünk, míg nem odaértünk a padkához, ahol mind a négyen tanácstalanul álltunk meg, ezen kicsit mosolyognom kellett, de nem akartam a lányokat kellemetlen helyzetbe hozni, így igyekeztem elfojtani a kitörni készülő, soha abba nem maradó, jóízű kacagásomat.
- Ahj, Istenem... Mit ácsorgunk itt, mint egy csapat szerencsétlen? -szólalt meg Maya dühödten- Taxi! -kiabálta.
Mint arra számítani lehetett, egyetlen sárga, taxi felirattal ellátott fekete járgány sem állt meg előttünk, sőt még csak nem is lassított. Maya elkerekedett szemekkel bámult maga elé, mint akit éppen most alázott le egy nála öt évvel fiatalabb kislány. Úgy látszik van még mit gyakorolnunk, hiszen csak úgy hirtelen idecsöppentünk Londonba, és még egy nyomorult taxit sem tudunk fogni. Jellemző.
Nem bírtam tovább, hogy tétlenkedünk és tizennégy perc múlva kiadják valaki másnak a lakásunkat. Két-két ujjamat a szám sarkába raktam, fújni kezdtem, és ekkor egy magas és ugyanakkor hangos füttyszó hagyta el a számat. Hirtelen vagy nyolc taxis fékezett le előttünk. Gyorsan bepattantunk a hozzánk legközelebb eső autóba, a bőröndjeinket ölünkbe, vagy éppen a lábunk alá dobálva.
Hova lesz a fuvar? -kérdezte az őszülő sofőr egyenesen rám nézve.
Tudtam, hogy a választ tőlem várja, de amilyen hirtelen jött a bátorságom olyan gyorsan el is szállt. Zita őrült kotorászásba kezdett óriási, barna bőr válltáskájában. Pár pillanatig értetlenül vizslattam finom vonásokkal teli arcát, de akkor beugrott, hogy mi után kutat. Ő írta fel és rakta el a címünket.
- Csak egy pillanat, mindjárt megvan -hadarta sietősen.
- Rendben, időm mint a tenger -mondta a bácsi.
Kedves embernek tűnt első ránézésre. Feje kerek és pufók, haja őszülő. Rövidke, göndör tincsei gyönyörűen szegélyezték a mosolygástól gödröcskés arcát. Nagy kerek lencsés szemüvege kiemelte gyönyörű kék, és ugyanakkor táskás fáradtságról lila karikákkal árulkodó szemeit. Duci testén világoskék, kockás inget viselt, rajta sötétkék kötött mellénnyel. Kövér ujjai lazán pihentek a kormányon, és hüvelykujjával ritmusra ütögette azt.
A férfi méregetése közben teljesen meg is feledkeztem arról, hogy hol is vagyok. Ebben a városban mintha az emberek is másak lennének.
- Huhh... Megvan! -kiáltott fel Zita.
Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt vörös ajkain, és borzalmasan hadarva diktálni kezdte a címet. A mellettem ülő sofőr hozzáértőn bólintott és a gázra lépett.
- És siessen, ha kérhetnénk! -vetette oda Stella tökéletes udvariassággal a hangjában.
- Ahogy gondolják! -mosolygott a taxis.
Legalább százhússzal száguldoztunk London óriási épületei között. Mind a négyen hangos visongásba kezdünk, amikor csöppnyi lassítás nélkül vettünk be egy óriási kanyart, és majdnem egy buszban kötöttünk ki. Bevallom, nem az álmom megvalósítása előtt pár lépcsőfokkal akartam meghalni...
Úgy elkalandoztam a gondolataimban, hogy észre sem vettem volna, hogy megálltunk, ha Zita bele nem rúg egyet az ülésembe, amikor épp próbál kikászálódni hátulról, kezében a pink bőröndjét szorongatva, mondván; "Az ezekben lévő dolgok nem tartoznak senkire, csakis rám."
Gyorsan összedobtuk a pénzünket a taxisnak, és pufók kezébe nyomtuk egy kis borravalóval ellátva a gyorsfuvar miatt.
Ahogy elhajtott előlünk a taxi, káprázatos látvány tárult elénk. Egy gyönyörű, magasba nyúló épület, aprólékosan kidolgozott domborművekkel díszítve, az amúgy is szép házat. A bejáratnak vélt üvegajtóhoz rohantunk, feltéptük az ajtót és mint akiket hajt a tatár, berontottunk oda. Zitával a portásnőhöz siettünk, aki morcos ábrázattal üldögélt a pult mögött, ami mögül éppen csak kilátszott a feje, talán még ágaskodnia is kellet. Állán egy óriási szemölcs éktelenkedett, beismerem nem volt túlságosan szívderítő látvány. Barna haja, egy csattal kontyba fogva, amiről megállapítottam, hogy nem túl előnyös számára.
- Jó napot! Szeretnénk elkérni a kulcsainkat a harminckilences lakáshoz. Előre utalással kifizettük az első havi árát -szólalt meg Zita.
- Ahogy ide becsörtettek, az rögtön elárulta, hogy ez a négy kamasz, akiké a harminckilences lakás... -morogta az orra alatt a nő- Itt vannak -dobott le elénk a pultra négy egyforma kulcsot.
Felkaptam őket a márványlapról fülig érő mosollyal -ahogy anyu fogalmazna-pofikámon. Bármennyire is bunkó volt az a nőnek nem nevezhető illető, ez most nem tudta elrontani a kedvemet. Odaugrándoztam Stellához és Mayához, akik éppen aktívan vitatkoztak valamiről, mert folyamatosan ezt mondogatták "Nem is, tuti nem" meg "Dehogynem".
A harminckilences lakás ajtaja előtt állva, találkozott a lányokkal a tekintetünk. Mintha egy rugóra járt volna az agyunk. Egyszerre vettünk mély levegőt és léptünk közelebb új otthonom bejáratához. Nagyon örülök, hogy nyáron itt maradnak velem a lányok, de az már kevésbé dob fel, hogy szeptembertől egyedül kell boldogulnom Londonban. Csak lesz valahogy. Szívem a torkomban dobogott, amikor a kilincsre raktam izgatottságtól remegő kezemet. A kulcsot a zárba helyeztem és egy határozott mozdulattal kizártam azt. Lassan lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtót. Szemben egy óriási ablak helyezkedett el a nappalinak vélt szobában. Bementünk és ki merre látott, arra indult felfedező útra.
Én balra indultam, ahol a konyha és az ebédlő volt. A terem közepén egy óriási ovális asztal állt. Mintha antik lett volna. Ki tudja, talán az is... Tényleg mintha az álmom vált volna valóra! Dupla ajtó vezetett a hálószobámba, ahol minden bordó színben pompázott. Bordó ágynemű, bordó kanapé, bordó lámpa, bordó terítő és bordó éjjeliszekrény. Abban már biztos voltam, hogy ezt a szobát át fogom alakítani. Sok a bordó és kevés a vidám szín, babzsák és színes tapéta. Nem tehetek róla, hogy imádom a színeket. Gondoltam miért ne próbálhatnám ki azt, amit a filmekben oly sokszor lehet látni? Az ágy felé futottam és hassal rávetettem magam, de ekkor a fájdalom tőrként nyilallt a lábamba. Felültem az ágyon, vagy inkább felkászálódtam és megnéztem már megint mit tettem szerencsétlen testemmel. A vér egy óriási ponton ütemesen lövellt ki a térdemből. Hirtelen megszédültem és óriási rosszullét kerített hatalmába.
Ezek után csak annyira emlékeztem, hogy valaki rángat és kétségbeesetten a nevemet hajtogatja.
- Csak egy apró rosszullét, semmi több! Ne aggódjatok!
- Tudtam, hogy nem szabadott volna elengednem téged felügyelet nélkül Londonba -hallottam anyu megrémült hangját a telefonból.
- Anya, én már nem vagyok gyerek! Nem kell mindig felügyelet alatt tartani, tudok vigyázni magamra! Tudod, hogy soha nem bírtam a vért! -mentegetőztem.
- Nem arról van szó, hogy nem bírod a vért, hanem arról, hogy egy napja sem vagy egyedül egy óriási városban - ami ráadásul számodra idegen - és már veszélybe sodrod magad!
- Remélem tisztában vagy vele, hogy csak az ágykeretbe ütöttem be a térdem... -mondtam szemtelen hangnemmel.
- Jogos, de te akkor sem beszélhetsz így velem! Megértetted kisasszony?! -mondta szinte már fenyegetően.
- Tizennyolc éves vagyok anya!
- Igen, de ettől még ugyan úgy gyerek maradsz!
- Jól van, szia!
- Le ne tedd! - kiáltotta a telefonba.
Átcsörtettem a konyhán és a nappalin egyenesen Maya szobájába. Minden egyes lépésnél szúrt a térdem, de ezúttal a dühöm erősebbnek bizonyult a fájdalmamnál.
- Mi a francért kellett felhívnod a szüleimet, hogy elájultam?! - vágtam Maya képébe.
- Mert aggódtam miattad... - mondta remegő hangon.
Ahogy ezt hallottam, úgy megpuhultam, hogy akár kenyérre is lehetett volna kenni. A mérgem mintha elszállt volna.
- Nem kell miattam aggódnom, Maya! - mondtam megértően és lépkedtem oda hozzá, hogy megöleljem az ágyon kucorgó barátnőmet.
- Bocsi, nem akartam, hogy összevesszetek - mondta bűnbánón.
- Semmi baj, tényleg. Csak idegesít, hogy gyerekként bánnak velem... Na most viszont kipakolok, mert holnap megyek állás interjúra és időben le akarok feküdni.
- Oké, jó éjszakát! - húzta mosolyra a száját.
Visszakullogtam a szobámba, kicipzároztam a bőröndömet kivettem a benne tornyosuló ruhákat és a szekrényhez vittem. Kinyitottam az ajtaját, beraktam a ruhákat, és már mentem is volna a következő adag ruháért, amikor megakadt valamin a szemem. Egy boríték volt az. Érte nyúltam és már nyitottam is fel. Kiszedtem belőle a papírt és olvasni kezdtem a benne álló üzenetet:
"Kedves Directioner! Végre itt vagy Londonban, közelebb hozzám mint gondolnád. Remélem tetszik a város, és szívesen elvinnélek egy szuper városnézésre, de akkor felfedném emberi mivoltomat. Így hát szomorú szívvel vetem ezt papírra, de majd ha eljön az ideje találkozni fogunk. "Közelebb, mint gondolnám? De mégis honnan ismerhetne, ha londoni? Egyre jobban kezdtem összezavarodni. Nem tudtam hogy deríthettem volna ki, hogy ki a küldő és mégis mit akarhat tőlem. Egyre csak azon rágódtam, hogy honnan tudhat róla hogy eljöttem Londonba. Kivel figyeltethet? Kezdek aggódni. Nagyon.
- Stella! - kiabáltam, mert láttam amikor ment a konyhába élelem után kutatva.
-Tessék? - állt meg az ajtóban.
- Nézd, ezt most kaptam. Vagyis találtam - helyesbítettem - Ez már nem az első - matattam a táskámban és felmutattam a borítékokat - Nem tudom ki írja, de azt igen, hogy valaki továbbítja nekem.
- Ezt meg honnan veszed? - kérdezte furcsa hangsúllyal.
- Hát onnan, hogy most írta, hogy végre közelebb vagyok hozzá, mint gondolnám. És akkor valakinek el kellett juttatnia hozzám a leveleket, hogy pont akkor legyenek ott ahol kell és akkor, amikor kell.
- Biztos - mondta lazán.
Furcsának találtam Stella viselkedését. Ő nem ilyen, de biztos csak fáradt...
Remélem tetszett és sok kommentet és pipát, sőt feliratkozót fogok kapni.:)
