Folytatás

Sziasztok! 
Újabb hírrel jelentkezem. Mivel kifejezetten hiányzik az életemből az írás, így folytatni fogom a blogot. Sajnos nem tudom megmondani, hogy milyen rendszerességgel fogom hozni az új részeket, de igyekszem minél gyakrabban. Nagyon remélem, hogy a hosszadalmas kihagyás után is megmaradt még pár olvasóm és sikerül majd bezsebelnem néhány újat is. 
Úgy tervezem nem lesz túl sok rész, mert lassan be szeretném fejezni ezt a blogot, úgy, hogy egy egész történet kerekedjen ki belőle. Ezután szeretnék egy újabb blogba kezdeni, amely nem lesz fanfiction. Csak egy "egyszerű" történet.

Mindenképpen jelezzetek vissza, ha ti olvasnátok, hiszen jólesne egy kis támogatás.

Segítség!:$

Elkezdtem írni lapra, magamnak egy könyvet... Úgy gondoltam miért ne? Tegnap este unatkoztam és kedvem támadt írni, mivel ezt a blogot már nem hiszem, hogy folytatom gondoltam megosztom veletek a prológusát, hogy tudjam érdemes-e folytatnom. Bár még kevésnek érzem magam ehhez, de nagyon szeretném ezt befejezni és kitartani a végéig, hogy később könyvként tarthassam majd a kezemben. Legyetek szívesek őszinte véleményt írni kommentbe és pipálhattok is!;) 

Prológus

    Igazából én magam sem tudom, hogy mire számítottam, de erre az egy dologra még csak gondolni sem mertem volna… Elrohant. Collin volt az egyetlen ember, aki nem taszított el magától amikor megtudta, hogy ki – vagyis inkább mi – vagyok valójában.

Bár én sem mondom, hogy rájöttem mivé váltam amikor anyám a kezeim közt mondta ki utolsó szavait, de arra igen, hogy manipulálom az emberek érzéseit, gondolatait és cselekedeteit. Alapvetően mindenki királynak tartaná, ha ez vagy ehhez hasonló képességei lennének, de én inkább kegyetlennek gondolom, na jó. Gondoltam, amíg nem jött Collin és segített nekem optimistábban látni a világot, és ez az ami miatt megszerettem őt. Kizárólag mint barátot!

    Aztán ma éppen azt próbáltuk megfejteni, mit jelenthettek anyu utolsó mondatai:

„ Most átadom neked, amit már régen kellett volna, de nem tettem. Sajnálom… Akit igazán szeretsz, ne bűvöld és manipuláld, mert elveszíted. Egyedül kell megbirkóznod mindezzel. Okkal került hozzád ez a képesség. „

      Próbáltunk a sorok között olvasni, próbáltunk a szavak mögé látni, próbáltunk rájönni az okra, az indokra ami miatt az erőt nekem szánták. De kik és miért? És akkor valahogy – ötletem sincs hogy – közel kerültünk egymáshoz és… És megcsókoltam. Zavartan eszméltem fel meggondolatlan cselekedetem kába álmából, de addigra már késő volt. Collin ellökte magát tőlem és gyors, dühös léptekkel sietett el onnan. Onnan a közelemből.

     Utána akartam kiabálni és meg szerettem volna magyarázni az egészet, de mégis hogyan tehettem volna? Magamon sem tudtam kiigazodni. Bonyolult voltam, mint egy matekpélda vagy mint egy nő. Így csak álltam ott mint egy jókora darab szerencsétlenség.

II./1. Rész- Lépcső

Kedves Olvasóim!

Először is óriási köszönetnyilvánítással kezdeném, mert miattatok nem hagytam abba az írást! Hogy őszinte legyek úgy érzem sokat fejlődtem, bár még mindig elég béna vagyok, de jobbnak mondható! El sem hiszem hogy el is érkeztünk a második évadhoz! Ígérem ezúttal sokkal alaposabb leszek és igyekszem a legjobbat nyújtani nektek! Remélem sok kommenttel fogtok engem megajándékozni, és nem fogom úgy érezni, hogy feleslegesen dolgozok és gürcölök órákon át a részekkel. Nagyon szeretlek titeket, drága olvasóim és remélem, hogy most sem hagytok cserben és sok támogatást fogok kapni tőletek. Akitől a legtöbb ösztönzést kaptam az Gréti és Cservenák Réka volt, így nekik külön szeretném megköszönni a támogatást:) De nem rizsázok tovább, hiszen tudom, alig várjátok, hogy végre olvashassátok a második évadot! <3

Amikor kiértem a repülőtérről, még mindig ugyan az a Zsófi voltam, csak egy másik, nagyobb városban, pontosan ott, ahol az egész jövőmet elképzeltem. A lehetőség, hogy bekerülhetek a kedvenc tánccsapatomba  itt Londonban, nagyon feldobott. Az embereknek körülöttem teljesen normális és átlagos volt, hogy ezen gyönyörű város utcáin sétálgathatnak, de egy magamfajta lánynak ez egy mesébe illő, idilli elképzelés. Büszkének éreztem magam, hogy eggyel följebb léphettem az álmaimhoz vezető lépcsőn. Már alig pár lépcsőfok választott el a csúcstól, az álmomtól. Bármire képes lettem volna, csupán azért, hogy nagy táncos lehessek és világhírű sztárokkal léphessek fel. Ha kell akár négykézláb, de bármi áron végigmentem volna azon a lépcsőn. Egy férfi megállt mellettem és tekintete engem fürkészett, amint óriási önelégült mosollyal az arcomon álltam a sétálóutca kellős közepén, és tekintetem végigjárta az épületek tömkelegét, míg meg nem pihent a tőlem távolabbra eső, tornyosuló Big Ben-en. Talán már tíz perce bámult engem a furcsa, szemüveges alak, mikor meghallottam Stell hangját a hátam mögül, aminek hatására riadtan rezzentem össze, és fordultam a hang irányába.

- Zsófi, indulhatunk már? Most hívtak, hogy ha húsz percen belül nem érünk oda a lakásunkhoz, akkor kiadják valaki másnak! 

- Ja... Hát persze! Húzzunk bele! -mondtam összezavarodva.

Apró és bátortalan lépésekkel igyekeztünk a főút mellé taxit fogni. Egyre csak közeledtünk, míg nem odaértünk a padkához, ahol mind a négyen tanácstalanul álltunk meg, ezen kicsit mosolyognom kellett, de nem akartam a lányokat kellemetlen helyzetbe hozni, így igyekeztem elfojtani a kitörni készülő, soha abba nem maradó, jóízű kacagásomat. 

- Ahj, Istenem... Mit ácsorgunk itt, mint egy csapat szerencsétlen? -szólalt meg Maya dühödten- Taxi! -kiabálta.

Mint arra számítani lehetett, egyetlen sárga, taxi felirattal ellátott fekete járgány sem állt meg előttünk, sőt még csak nem is lassított. Maya elkerekedett szemekkel bámult maga elé, mint akit éppen most alázott le egy nála öt évvel fiatalabb kislány. Úgy látszik van még mit gyakorolnunk, hiszen csak úgy hirtelen idecsöppentünk Londonba, és még egy nyomorult taxit sem tudunk fogni. Jellemző. 

Nem bírtam tovább, hogy tétlenkedünk és tizennégy perc múlva kiadják valaki másnak a lakásunkat. Két-két ujjamat a szám sarkába raktam, fújni kezdtem, és ekkor egy magas és ugyanakkor hangos füttyszó hagyta el a számat. Hirtelen vagy nyolc taxis fékezett le előttünk. Gyorsan bepattantunk a hozzánk legközelebb eső autóba, a bőröndjeinket ölünkbe, vagy éppen a lábunk alá dobálva. 

Hova lesz a fuvar? -kérdezte az őszülő sofőr egyenesen rám nézve. 

Tudtam, hogy a választ tőlem várja, de amilyen hirtelen jött a bátorságom olyan gyorsan el is szállt. Zita őrült kotorászásba kezdett óriási, barna bőr válltáskájában. Pár pillanatig értetlenül vizslattam finom vonásokkal teli arcát, de akkor beugrott, hogy mi után kutat. Ő írta fel és rakta el a címünket. 

- Csak egy pillanat, mindjárt megvan -hadarta sietősen. 

- Rendben, időm mint a tenger -mondta a bácsi. 

Kedves embernek tűnt első ránézésre. Feje kerek és pufók, haja őszülő. Rövidke, göndör tincsei gyönyörűen szegélyezték a mosolygástól gödröcskés arcát. Nagy kerek lencsés szemüvege kiemelte gyönyörű kék, és ugyanakkor táskás fáradtságról lila karikákkal árulkodó szemeit. Duci testén világoskék, kockás inget viselt, rajta sötétkék kötött mellénnyel. Kövér ujjai lazán pihentek a kormányon, és hüvelykujjával ritmusra ütögette azt. 

A férfi méregetése közben teljesen meg is feledkeztem arról, hogy hol is vagyok. Ebben a városban mintha az emberek is másak lennének. 

- Huhh... Megvan! -kiáltott fel Zita.

Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt vörös ajkain, és borzalmasan hadarva diktálni kezdte a címet. A mellettem ülő sofőr hozzáértőn bólintott és a gázra lépett. 

- És siessen, ha kérhetnénk! -vetette oda Stella tökéletes udvariassággal a hangjában. 

- Ahogy gondolják! -mosolygott a taxis. 

Legalább százhússzal száguldoztunk London óriási épületei között. Mind a négyen hangos visongásba kezdünk, amikor csöppnyi lassítás nélkül vettünk be egy óriási kanyart, és majdnem egy buszban kötöttünk ki. Bevallom, nem az álmom megvalósítása előtt pár lépcsőfokkal akartam meghalni... 

Úgy elkalandoztam a gondolataimban, hogy észre sem vettem volna, hogy megálltunk, ha Zita bele nem rúg egyet az ülésembe, amikor épp próbál kikászálódni hátulról, kezében a pink bőröndjét szorongatva, mondván; "Az ezekben lévő dolgok nem tartoznak senkire, csakis rám."

Gyorsan összedobtuk a pénzünket a taxisnak, és pufók kezébe nyomtuk egy kis borravalóval ellátva a gyorsfuvar miatt. 

Ahogy elhajtott előlünk a taxi, káprázatos látvány tárult elénk. Egy gyönyörű, magasba nyúló épület, aprólékosan kidolgozott domborművekkel díszítve, az amúgy is szép házat. A bejáratnak vélt üvegajtóhoz rohantunk, feltéptük az ajtót és mint akiket hajt a tatár, berontottunk oda. Zitával a portásnőhöz siettünk, aki morcos ábrázattal üldögélt a pult mögött, ami mögül éppen csak kilátszott a feje, talán még ágaskodnia is kellet. Állán egy óriási szemölcs éktelenkedett, beismerem nem volt túlságosan szívderítő látvány. Barna haja, egy csattal kontyba fogva, amiről megállapítottam, hogy nem túl előnyös számára. 

- Jó napot! Szeretnénk elkérni a kulcsainkat a harminckilences lakáshoz. Előre utalással kifizettük az első havi árát -szólalt meg Zita.

- Ahogy ide becsörtettek, az rögtön elárulta, hogy ez a négy kamasz, akiké a harminckilences lakás... -morogta az orra alatt a nő- Itt vannak -dobott le elénk a pultra négy egyforma kulcsot. 

Felkaptam őket a márványlapról fülig érő mosollyal -ahogy anyu fogalmazna-pofikámon. Bármennyire is bunkó volt az a nőnek nem nevezhető illető, ez most nem tudta elrontani a kedvemet. Odaugrándoztam Stellához és Mayához, akik éppen aktívan vitatkoztak valamiről, mert folyamatosan ezt mondogatták "Nem is, tuti nem" meg "Dehogynem". 

A harminckilences lakás ajtaja előtt állva, találkozott a lányokkal a tekintetünk. Mintha egy rugóra járt volna az agyunk. Egyszerre vettünk mély levegőt és léptünk közelebb új otthonom bejáratához. Nagyon örülök, hogy nyáron itt maradnak velem a lányok, de az már kevésbé dob fel, hogy szeptembertől egyedül kell boldogulnom Londonban. Csak lesz valahogy. Szívem a torkomban dobogott, amikor a kilincsre raktam izgatottságtól remegő kezemet. A kulcsot a zárba helyeztem és egy határozott mozdulattal kizártam azt. Lassan lenyomtam a kilincset, és kitártam az ajtót. Szemben egy óriási ablak helyezkedett el a nappalinak vélt szobában. Bementünk és ki merre látott, arra indult felfedező útra.  

Én balra indultam, ahol a konyha és az ebédlő volt. A terem közepén egy óriási ovális asztal állt. Mintha antik lett volna. Ki tudja, talán az is... Tényleg mintha az álmom vált volna valóra! Dupla ajtó vezetett a hálószobámba, ahol minden bordó színben pompázott. Bordó ágynemű, bordó kanapé, bordó lámpa, bordó terítő és bordó éjjeliszekrény. Abban már biztos voltam, hogy ezt a szobát át fogom alakítani. Sok a bordó és kevés a vidám szín, babzsák és színes tapéta. Nem tehetek róla, hogy imádom a színeket. Gondoltam miért ne próbálhatnám ki azt, amit a filmekben oly sokszor lehet látni? Az ágy felé futottam és hassal rávetettem magam, de ekkor a fájdalom tőrként nyilallt a lábamba. Felültem az ágyon, vagy inkább felkászálódtam és megnéztem már megint mit tettem szerencsétlen testemmel. A vér egy óriási ponton ütemesen lövellt ki a térdemből. Hirtelen megszédültem és óriási rosszullét kerített hatalmába.

Ezek után csak annyira emlékeztem, hogy valaki rángat és kétségbeesetten a nevemet hajtogatja. 

- Csak egy apró rosszullét, semmi több! Ne aggódjatok! 

- Tudtam, hogy nem szabadott volna elengednem téged felügyelet nélkül Londonba -hallottam anyu megrémült hangját a telefonból.

- Anya, én már nem vagyok gyerek! Nem kell mindig felügyelet alatt tartani, tudok vigyázni magamra! Tudod, hogy soha nem bírtam a vért! -mentegetőztem.

- Nem arról van szó, hogy nem bírod a vért, hanem arról, hogy egy napja sem vagy egyedül egy óriási városban - ami ráadásul számodra idegen - és már veszélybe sodrod magad!

- Remélem tisztában vagy vele, hogy csak az ágykeretbe ütöttem be a térdem... -mondtam szemtelen hangnemmel.

- Jogos, de te akkor sem beszélhetsz így velem! Megértetted kisasszony?! -mondta szinte már fenyegetően.

- Tizennyolc éves vagyok anya! 

- Igen, de ettől még ugyan úgy gyerek maradsz!

- Jól van, szia!

- Le ne tedd! - kiáltotta a telefonba.

Átcsörtettem a konyhán és a nappalin egyenesen Maya szobájába. Minden egyes lépésnél szúrt a térdem, de ezúttal a dühöm erősebbnek bizonyult a fájdalmamnál.

- Mi a francért kellett felhívnod a szüleimet, hogy elájultam?! - vágtam Maya képébe.

- Mert aggódtam miattad... - mondta remegő hangon.

Ahogy ezt hallottam, úgy megpuhultam, hogy akár kenyérre is lehetett volna kenni. A mérgem mintha elszállt volna.

- Nem kell miattam aggódnom, Maya! - mondtam megértően és lépkedtem oda hozzá, hogy megöleljem az ágyon kucorgó barátnőmet. 

- Bocsi, nem akartam, hogy összevesszetek - mondta bűnbánón. 

- Semmi baj, tényleg. Csak idegesít, hogy gyerekként bánnak velem... Na most viszont kipakolok, mert holnap megyek állás interjúra és időben le akarok feküdni. 

- Oké, jó éjszakát! - húzta mosolyra a száját.

Visszakullogtam a szobámba, kicipzároztam a bőröndömet kivettem a benne tornyosuló ruhákat és a szekrényhez vittem. Kinyitottam az ajtaját, beraktam a ruhákat, és már mentem is volna a következő adag ruháért, amikor megakadt valamin a szemem. Egy boríték volt az. Érte nyúltam és már nyitottam is fel. Kiszedtem belőle a papírt és olvasni kezdtem a benne álló üzenetet:

"Kedves Directioner! Végre itt vagy Londonban, közelebb hozzám mint gondolnád. Remélem tetszik a város, és szívesen elvinnélek egy szuper városnézésre, de akkor felfedném emberi mivoltomat. Így hát szomorú szívvel vetem ezt papírra, de majd ha eljön az ideje találkozni fogunk. "

 Közelebb, mint gondolnám? De mégis honnan ismerhetne, ha londoni? Egyre jobban kezdtem összezavarodni. Nem tudtam hogy deríthettem volna ki, hogy ki a küldő és mégis mit akarhat tőlem. Egyre csak azon rágódtam, hogy honnan tudhat róla hogy eljöttem Londonba. Kivel figyeltethet? Kezdek aggódni. Nagyon. 
- Stella! - kiabáltam, mert láttam amikor ment a konyhába élelem után kutatva. 
-Tessék? - állt meg az ajtóban.
- Nézd, ezt most kaptam. Vagyis találtam - helyesbítettem - Ez már nem az első - matattam a táskámban és felmutattam a borítékokat - Nem tudom ki írja, de azt igen, hogy valaki továbbítja nekem. 
- Ezt meg honnan veszed? - kérdezte furcsa hangsúllyal.
- Hát onnan, hogy most írta, hogy végre közelebb vagyok hozzá, mint gondolnám. És akkor valakinek el kellett juttatnia hozzám a leveleket, hogy pont akkor legyenek ott ahol kell és akkor, amikor kell.
- Biztos - mondta lazán.
Furcsának találtam Stella viselkedését. Ő nem ilyen, de biztos csak fáradt...

Remélem tetszett és sok kommentet és pipát, sőt feliratkozót fogok kapni.:)

Facebook csoport

Csatlakozzatok a facebook csoportomhoz! Katt!
 Közzé fogom tenni, hogy mikor lesz új rész, jelentkeztem-e versenyre, kaptam-e díjat stb. Ebbe a csoportba ti is bármikor írhattok és szívesen beszélgetek bárkivel. Viszont blogot közzétenni tilos! 

Zsófi* blogjai facebook csoport <--- Katt!:) <3

I./17. rész- Repülőút

Na jó, bevallom nem volt valami zseniális terv, de mégis úgy éreztem, hogy legalább teszek valamit azért, hogy megtudjam ki a titkos hódolóm. 
Zavarodottan battyogtam a szobám fele, ledobtam magam az ágyamra és megnyitottam az e-mail fiókomat. Még átfutottam párszor a rövidke kis szövegen, majd kutatni kezdtem a fejemben valami elfogadható válaszban reménykedve. Amint eszembe jutott valami eszeveszettül kezdtem verni a klaviatúrámat,melynek időnként elég ijesztő hangjai voltak, ezért néha kicsit visszavettem. Bár a kezem remegett az izgatottságtól, az ujjaim ütése mintha sokkolás képpen hatottak, volna árva billentyűimre. Ilyen is csak az én fejemben fordulhat meg -gondoltam magamban. De drámai sajnálkozásomat megzavarta egy furcsa zaj lentről. Ezúttal már teljesen fel voltam készülve mindenféle tolvajjal szemben, ezért megragadtam a sarokba támasztott rózsaszín esernyőmet, melynek vége elég hegyesnek tűnt ahhoz, hogy megvédjem magam vele. Mintha üldözési mániám lett volna a betörés óta. Nem mertem egyedül a pincében és a padláson egymagamban bóklászni, mert az egész testem beleremegett minden egyes kis hangba. Az elképzelésem az volt, hogy -akárcsak pókember- a nyakamba ugrik valaki a semmiből  egy láncfűrésszel a kezében... 
Halkan és amilyen lassan csak tudtam kitártam a szobám dupla ajtaját és lábujjhegyen, jártam-keltem odafent. Minden egyes lépésem olyan volt, mintha csak egy tollpihe szállt volna le a földre.  De akit le akartam szúrni az esernyőmmel pókapu volt és nem pókember... Rákvörös arccal vizslattam apa feszült tekintetét, majd mikor megkérdezte, hogy mit csinálok csak egyszerűen  kivillantottam hófehér fogsoromat. Afféle "mindjárt elsüllyedek szégyenemben" műmosoly volt. Láttam az arcán, hogy tudja mire készültem az imént, de szerencsére tapintatos egy édesapám van így megúsztam minden anyaféle kérdést.
-Szia, Pumpikám! -köszöntött apa óriási mosollyal az arcán- Már nagyon hiányoztál! Gyere ide! -nyújtotta felém mindkét kezét. 
-Szia apa! Te is nekem. -mondtam és karjaiba vetettem magam. 
Most már valóban elhittem, hogy nagyon hiányolt -nem mintha eddig nem hittem volna el- de azért megfojtania igazán nem kéne.
-Szóval esernyő, mi? -kérdezte gúnyosan. 
Ohh valahogy éreztem, hogy ez kihagyhatatlan lesz számára... Pedig már kezdtem magam beleélni, hogy nem cikizi az aranyos kis rózsaszín esernyőmet.
-Na de apa! Nem érezte magát biztonságban az esernyőm, így gondoltam magamhoz veszem egy időre...-próbálkoztam dadogva valami kifogással - Na jó, csinálok neked fincsi kaját! -tereltem a szót, ezúttal nagyobb sikerrel.
-Hm, oké. Mondjuk lasagne? -vetette rám óriási bociszemeit.
-Megnézem van-e itthon minden hozzávaló. Talán szerencséd lesz. -mondtam furfangosan. 
Apu elég szerencsés ember, így alig egy órával később úgy ette a főztömet, mint egy kisgyerek. De sajnos nem értem rá őt nézni. Egész este csak pakoltam és pakoltam megállás nélkül. 

Másnap reggel, mintha csak bal lábbal keltem volna föl. Nem tudom mi lelte a kedvenc bőröndömet, de mikor elkezdtem bele pakolni szabályosan szétszakadt. Elindultam a boltba, hogy majd veszek egy másik gurulós bőröndöt, de szerencsémre nem volt raktáron... Amikor hazamentem és közöltem apuval, hogy mi a helyzet ő egy pillantás alatt megoldotta, ha tetszett nekem, ha nem... Én csak nyamvadtan álltam a nappali közepén és vártam apa feltörekvő ötletét. 
-Tádááá-mutatott fel egy ősrégi utazótáskát, tele matricákkal és firkákkal.
-Hm, apa! Megmentetted az életem -mondtam megjátszott meglepődéssel.
Komolyan azt akarja, hogy azzal az ütött-kopott akármivel menjek Londonba? -fordult meg bennem a kérdés. Mindegy, azt hiszem muszáj lesz beletörődnöm... 

*Nem sokkal később*
Tekintetem ide-oda járkált az ablakon lefolyó dagi vízcseppek között. A kuszán sorakozó vízcseppekből próbáltam kivenni egy-egy formát. Időnként sikerrel is jártam. De még a vízcseppeknek sem sikerült ébren tartaniuk. A szemeim mintha letapadtak volna. 
Amikor felkeltem az ablakon kinézve világosságot láttam. Itt bent a repülőben pedig zajlott az élet. Az emberek nyüzsögtek és a türelmetlen gyerekek figyelmét már semmi sem tudta lekötni. -mindeközben én csak halálosan nyugodtan elővettem a fülhallgatómat és meghallgattam a kedvenc zongora darabjaimat. Ütemre mozgattam a lábam, ami nem igazán tetszett a mellettem ülőn nőcikének, dehát én is elviseltem a csámcsogását és a cuppogását, na meg ahogy kiszívja a fogából a kajamaradékot. Azt hiszem én még mindig elviselhetőbb vagyok egy fokkal... 

 Ne haragudjatok, amiért ennyit kellett várni erre az igen rövid részre, de bekrepált a gépem és idő közben még beteg is lettem. Nagyon szépen köszönök mindent, legfőképpen az új díjat (nézd meg a "Díjak" oldalon) és a feliratkozókat, most érzem igazán, hogy van értelme annak amit csinálok!:D De ez csak felesleges rizsa... Bevallom elég unalmas lett ez a rész, de azért remélem kapok néhány komit és pipát, talán még feliratkozót is!:) Nézzetek be az új blogomba: http://ifyouloveonedirection.blogspot.hu/
Ide is várom a komikat, pipákat és feliratkozókat. Cserélek mindenkivel nagyon szívesen mindkét blogon! És építő kritikát is várok:) Csóközön: Zsófi* 

Figyelem!!!

Kedves Olvasók!
Nagyon szépen köszönöm a blog harmadik díját, amit meg lehet nézni a "Díjak" oldalon.
Úgy döntöttem, hogy már csak 4 részt  írok ebbe a blogba, mert neki szeretnék állni egy új blognak, mivel ez elég sablonosnak bizonyult... Aki olvasná az új blogomat légyszi pipáljon a rész végén, hogy érdemes-e nekiállnom. Kommentben is várom a visszajelzéseket és ha már elolvastátok az eddigi 16 részt hagyjatok nyomot magatok után, iratkozzatok fel, komizzatok, pipáljatok és néhány megosztás is nagyon jól esne. Chat-be is lehet írni, hogy olvasnátok-e a blogot:)
http://ifyouloveonedirection.blogspot.hu/ <--- LÉTREHOZTAM:))

I./16. rész- Utólagos névnap

Igyekeztem, hogy elnyerje a tetszéseteket ez a rész és azt hiszem most már mindenki számára kezd értelmet nyerni a blog címe. Iratkozzatok fel, komizzatok:) Legalább 3-5 komi kell a kövi részhez! Megkaptam a blog 2. díját, amit nagyon szépen köszönök! Meg tudjátok nézni a díjak oldalon!:))) Mint már említettem chat- be lehet írni. Nézzetek be az új blogomba, amit egy barátnőmmel írunk: http://gretaeszsofiblog.blogspot.hu/
Lehet pipálni a részek alatt a véleményetek szerint:))
By: Zsófi :*

Egy apró zöld boríték tűnt ki a sok számla és újság közül. Rögtön sejtettem, hogy mi is lehet az. Berohantam a házba, ledobtam magam a kanapéra és türelmetlenül téptem fel a borítékot. Megrémített amit benne láttam, honnan tudhat ennyi mindent rólam egy titokzatos személy?! Ráadásul a betörésről csak Stell-nek, Mayának és Zitának meséltem körülbelül 20 perce... Kezdtem úgy érezni, mintha minden egyes percben itt lenne mellettem és figyelne, de valahogy mégis tudtam legbelül, hogy ő egy különleges ember. Gondolkodás közben egy kávét is csináltam magamnak, mert úgy éreztem mintha élőhalott lennék... 
Kezemben a forró kávéval-aminek nagyon finom illata, mintha beterítette volna a szobát- leülte a kanapéra és ahogy a filmekben szokták bekapcsoltam egy kis halk zenét a tragikus hatás kedvéért. Bár az ötlet nem jött be, de jól tett nekem ez a kis relaxáció.  Mindeközben anya is hazaért , így indultunk is a moziba. 

*Moziban*
Találomra választottunk egy filmet a címe alapján, de már biztos voltam benne, hogy soha többet nem választok találomra... Valami förtelmes ez a film. Arról szól, hogy van egy házaspár akik megerősítik a házassági fogadalmukat, de megcsalja a férje és a nő megöli. Elmebetegek! Ki az aki ilyet talál ki? Na mindegy, ezt is túléltem, mert végig majszoltam a kukoricát mintha csak egy vérszomjas hörcsög lennék, úgy tömtem magamba. Anyu már kezdett kikészülni amikor az innivalóm maradékát próbáltam kiszürcsölni a pohárból, ezt onnan sejtem, hogy hozzám vágott egy marék kukoricát. Szerintem inkább büszkének kéne lennie a lányára- aki mellesleg 19 évesen ilyeneket csinál- mert elfoglalja magát és soha nem unatkozik. Jó bevallom a másik oldalon is van némi (mondom némi!) igazság... Lehet, hogy nem kellett volna szürcsölnöm, de olyan finom volt az a málnás lötty! 
A film után elindultunk a folyosón kifele. 
-Elmegyünk egy kicsit vásárolni? -néztem bociszemekkel anyura, miközben a poharat és a popcorn-os dobozt az óriási kukába dobtam.
-El, csak kérlek ne szürcsölj, vihogj és kölyökkutya szem bevetésre sem különösebben vágyom! Az Istenért, két hét múlva 19 éves vagy! -állt meg a kedvenc boltom előtt. 
Izgatottan indultam el a bolt ajtaja fele, de mikor visszanéztem megláttam anyu szúrós tekintetét, ami nem árulkodott semmi jóról. Azt hiszem próbál letagadni... Sok volt az a kávé suli után. Szerencsémre sikerült teljesen visszafognom magam a vásárlás idejére, ezért még csak ott sem hagyott anya. Tíz perc  kimerítő kutakodás után szemet vetettem egy gyönyörű barackszínű nyári ruhára, ami tökéletesen passzolt az idomaimra.

 Ahogy szokták mondani: mintha rám szabták volna! Nem mintha egoista lennék  ám, de tényleg elállt a szavam. De nem csak nekem, hanem anyának is bővült a ruhatára egy nagyon szép selyem blúzzal, rajta egy apró kis masnival. 
Nem sokkal később elégedetten távoztunk a plázából. 

*Másnap reggel a suliban* 
Azt hiszem ideje lenne beletörődnöm, hogy végzős vagyok és ez az utolsó nap a suliból, ami azt jelenti, hogy palántázhatunk és gazolhatunk a suli kertben... 
Törin 69. óra volt amiről rögtön a göndör szívtiprónk jutott az eszembe, így Anettal az egész órát végignevettük. A tanárnak nem nagyon tetszett, de úgy tűnt, hogy ma kicsit lazább lesz mert mégis ez az utolsó nap. Talán megesett ezen a két hülyén a szíve. -gondolkodtam angolon. Gondolom totál feltűnően bambultam, mert akkor: 
-Zsófi, válaszolnál a kérdésemre, vagy már kiesett a szemed a nagy bambulásban? -kérdezte ingerülten tanár nő. 
-Bocsánat-mondtam rákvörös arccal. Mikor kinyitottam a tankönyvemet a fordítandó szövegnél, tényleg mintha kiesett volna a szemem.

 Ott volt a Big  Ben, amitől elkezdtem hadarni Anettnak, hogy 3 nap és én is ott fogok állni, amit a tanár  szintén nem nagyon díjazott... Ezért az egész órát kint kellett töltenem a folyosón. Nem unatkoztam. "Az a fajta lány vagyok, akinek mindig ott van a telója a kezében a fülhallgató a fülében és az a bizonyos fiú a gondolataiban." 
*Csrrrr* -hozott vissza a valóságba a csengő. Indultunk palántázni. Kaptunk néhány kapát és gereblyét és már neki is állhattunk a kertészkedésnek. 
Borzalmasan fájt a derekam ahogy a tanár mondaná: "Lyuggalás"-tól, ezért átálltam a palántázásra. Amikor készen lettünk három hosszú sorral, mondta a tanár, hogy már csak 15 perc és mehetünk haza, de szokás szerint, mikor letelt mehettünk gazolni. Szerintem senkit nem láttak még olyan élvezettel gazolni, mint ahogy mi tettük. Néha sikerült a gaz helyett a borsót kihúzni tövestől, de nem nagyon csináltunk belőle problémát. Számunkra ez nem volt akadály, mert fogtuk és visszaillesztettük a megfelelő helyre, mintha mi sem történt volna. 
Amint hazaértem nekiálltam pakolni a londoni útra. Bepakoltam minden táncos ruhámat egytől-egyig, ezzel teljesen megtelt egy bőrönd. A lényegesebb dolgaimat még be sem raktam... Kíváncsi vagyok így mi lesz a végére. A fürdőszobában találtam egy rózsaszín dobozt. Kinyitottam és egy újabb levél várt rám benne. 

"Kedves Directionerem! Gyönyörű leszel ebben a ruhában, szeretném ha ezt vennéd föl az első találkozásunkra."

A ruha gyönyörű volt, és nagyon egyszerű. Éppen ez fogott meg benne. Imádom, bár azt kétlem, hogy ebben bárkinek is tetszenék... Nem vagyok én elég szép ehhez. 

Hogy gondolta, hogy ezt vegyem föl az első találkozásunkra,ha azt sem tudom, hogy ki írogat nekem?!-gondoltam. Ideje lenne, hogy végre elárulja, hogy mit akar tőlem és hogy ki ő valójában... Egyre jobban foglalkoztatott, ezért kigondoltam valamit...